Elhunyt B. Kiss Tamás alapító igazgatónk

Fájdalommal értesültünk és tudatjuk, hogy augusztus 15-én éjszaka elhunyt B. Kiss Tamás, a Széchenyi István Szakkollégium első, alapító igazgatója.

B. Kiss Tamás portré

 

Tamás 1958-ban született, s életpályája során komoly szerepet töltött be a Szakkollégium alapításában, elsőként töltve be annak igazgatói tisztségét. A Szakkollégium fejlődését később is folyamatosan követte, végzett rendezvények és az évfordulós ünnepségek rendszeres résztvevője volt még ezév tavaszán is. 

A Holdkatlan szépirodalmi és művészeti folyóirat honlapján így ír magáról: "1958-ban születtem. Voltam berzsenyis, közgázos, az ef-Lapok szerkesztője, a Széchenyi István Szakkollégium alapítója, A Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány titkára, A Nyitott Társadalomért-díj kitüntetettje, Rónay György-díjas, depressziós, sakkversenyző, versenybíró, családapa; csavarogtam, mostam, mosogattam, káromkodtam, hittem, ittam, írtam."

B. Kiss Tamást a Széchenyi István Szakkollégium saját halottjának tekinti

Sokszínű pályafutásáról, a Szakkollégium alapításáról és ahhoz való viszonyáról így beszélt 2012-ben Vajdics Anikó végzettünkkel készített interjújában.

 

 

„MINT EGY PERPETUUM MOBILE”

Menjünk vissza egészen a kezdetekig: hogyan jött létre a Széchenyi István Szakkollégium „őssejtje” a Közgazdasági Egyetem Társadalomtudományi Klubja?

A Közgáz Társadalomtudományi Klubot (akkor még Közép-Európa Kör néven) 1980-ban találtuk ki Moldovai Viktor egyetemi évfolyamtársammal, akivel Angliából hazafelé jövet találkoztam egy hajón. A nyugati élményeink hatása alatt megállapítottuk, hogy a közép-európai népeknek hasonló problémáik vannak. Ezért határoztuk el, hogy Közép-Európa múltjáról és jelenéről rendezvénysorozatot szervezünk.

Nagy hatással volt rám a „közép-európaiságot” illetően Filep Tamás Gusztáv és családja is, akivel még berzsenyis gimnazista koromban barátkoztam össze. 1977-ben találkoztunk először Sárváron, a Diákköltők, Diákírók Országos Találkozóján, ahol az akkoriban írt verseimmel (pl. az Útravaló és a Hazám, hazám című verssel – V. A.) fődíjat nyertem. Ő akkor volt másodikos, én pedig negyedikes. 1978 legelején, amikor én már katona voltam, meghívott a gimnáziumába (a mai Illyésbe), hogy fiatal költőként tartsak egy estet. (Azóta is hálás vagyok neki ezért. Kalocsán voltam katona – vannak rajtam kívül még néhányan, akik tudják, mit jelent ez –, és minden olyan eltávozási lehetőség, amely nem a szögesdróton való, életveszélyes, lelövetéssel fenyegető átszökést jelentette, aranyat ért. (Nem mintha a szögesdróton való átkelésről lemondtam volna, amikor csak így juthattam „szabad levegőhöz”.)

Filep Tomival odáig terjedt a barátságom, hogy sokszor jártam az otthonukban, és az édesapjával is sokat beszélgettem, aki ’56-os forradalmárként megjárta a börtönt, s a forradalomról is mesélt nekem. Elképesztő méretű (tizenvalahány ezres) könyvtáruk volt, jelentős részben erdélyi magyar könyvekből. Leginkább nekik köszönhetem, hogy már húszéves korom körül alaposabban megismerkedtem a részben ellenzékinek számító, határon túli irodalommal. Filepékkel jártam először húszévesen Erdélyben, és gyakran találkoztam náluk erdélyi vendégekkel, írókkal is.

De már másodikos gimnazista koromban is részt vettem egy sárvári diákköltő-találkozón. Ott hallottam azokról a folyóiratokról, amelyekben a népi irányzatokhoz közel álló, határon túli, főleg erdélyi magyar irodalmat hozták. Szokolay Zoliék (Zoli nyert ’75- ben) egy-két sör mellett elmesélték, milyen kortárs magyar írókra érdemes odafigyelni. (Megjegyzem, a sört ők itták, én akkor még nem is szerettem a sört.) Annyira fellelkesedtem, hogy megkértem az édesanyámat, fizessünk elő az ÉS-re (Élet és Irodalom). Még most is jár nekem. (Csak már nem édesanyámmal, hanem a magyar szakos egyetemista lányommal fizetem elő.) A többi ajánlott folyóiratot (a szegedi Tiszatájat, a debreceni Alföldet, a kecskeméti Forrást és a pécsi Jelenkort) rendszeresen megvettem, darabját hat forintért. Az erdélyi folyóiratokat ’78-tól Filepéknél nézegettem, jóval később néhányat elő is fizettem.

A határon túli magyar írók fontos magyar sorskérdéseket dolgoztak fel. Szilágyi Domokos az egyetemes humánum nevében írt. Hervay Gizella vaskosan ellenzéki tartalmakkal volt jelen az irodalomban. Minden versében opponált Ceausescu ellen. Magyarország pedig tömegesen fogadta be a Romániából menekült erdélyi írókat; lakást, állást biztosított számukra.

Filep Tomival egyetemistaként is tartottam a kapcsolatot. Az édesapjával együtt részt vett az estjeinken; mindketten sokat segítettek, és hozták magukkal az ismeretségi körüket.

1984-ben az egyik irodalmi estünkön az akkor elsős vagy másodikos közgázos Németh Zsolt, akinek az édesapja felvidéki származású lelkész volt, odajött hozzám, hogy szívesen segít a rendezvényeink szervezésében, mivel ő is ért a határon túli irodalomhoz.

Az estjeinket a Közgáz Makarenko utcai Nyelvi Intézetének Színháztermében tartottuk otthonos légkörben. (Azokat az alkalmakat leszámítva, amikor olyan sokan voltak, hogy „még a csilláron is lógtak”, mikrofonra sem volt szükségünk). Rangos személyiségek jöttek el a meghívásainkra; hozzászólásaikkal igazi vitaestté alakították a rendezvényeinket. A speciális határon túli témákat Zsolt (esetleg Filep Tomi) vezette, a többit többnyire én, mivel kulturális újságíróként a gazdasági és szociológiai témák mellett politológiai, irodalmi és más kérdésekben egyaránt tájékozott voltam.

Németh Zsolttal együtt Meleg Józsi is jelentkezett segítőnek, a későbbi idősebb széchenyisek közül pedig lelkes szervezőtársnak bizonyult például Lenger Csaba, Gurmai Zita, Deák Éva, Kisgyörgy Éva, Csernátoni Gabriella és Gáspár Tomi is. Aztán egyszer csak „ránk özönlöttek” Foltányiék. Foltányi Árpiék elsős csapata nagyon összetartó társaság volt. Folyamatosan jártak hozzánk a Klubba, és egy idő után „aktivisták” lettek: plakátot festettek, borítékolták és kiküldték a meghívókat. Természetesen a programok kialakításában is részt vettek. Közéjük tartozott Avas Zita, Kovács Ági, Gelencsér Zsolt, Balázs Zoli, Simonidesz Judit, Zsegraics Zsuzsa, Kiss Kati, Csermely Ágnes és sokan mások.

Nem volt könnyű dolga az aktivistáknak, tekintve, hogy akkoriban nem léteztek még olyan technikai eszközök, mint pl. a fénymásoló. Minden egyes meghívót külön kellett kinyomtatnunk stencilgépen, ami nagyon nagy munkát jelentett a mai sokszorosítási lehetőségekhez képest. (Németh Zsolt például rendszerint nyakig stencilfestékes lett.) A plakátokat, ha azt akartuk, hogy valaki észre is vegye őket, nem nyomtathattuk stencilgéppel sem: mindegyiket egyesével az aktivisták készítették színes filctollakkal. 30-40 db kézzel megírt, egyedi plakát készült minden alkalommal.

Volt egy alap címlistánk, amelyet még döntően Németh Zsolt állított össze az ellenzéki barátaiból. (Megjegyzem: a népi és az urbánus ellenzék akkoriban még egyben volt, csak később vált szét.) Alkalmanként kb. 300 meghívót küldtünk szét, egy-egy rendezvényen átlagosan százan vettek részt, köztük kb. 30-40 egyetemista.

Klubgyűléseket is tartottunk úgy negyedévente, nálunk otthon (a szüleim lakásán), Németh Zsoltéknál (a Thököly úton) vagy Filep Tomiéknál. A gyűléseken időnként a szervezési feladatok megbeszélése mellett önképző jelleggel valamilyen előre megadott témában szakmai eszmecseréket is folytattunk. Németh Zsoltéknak Szilasligeten volt egy hétvégi háza, előfordult, hogy oda is kimentünk, és reggelig beszélgettünk.

A klubgyűléseken túl hétvégi táborokat is szerveztünk, pl. Gyöngyösön. Napközben néhány „nem konform” tudományos előadó (pl. Hegedűs András) volt a vendégünk, esténként pedig kötetlenebb irodalmi műsorokat tartottunk. (Itt említeném meg Czipott Géza nevét, aki számos zenés irodalmi estünkön szerepelt előadóművészként.)

A Klub komoly szerepet töltött be a határon túli irodalom terjesztésében, hiszen az irodalmi klubestjeinken szereplő írók, költők írásai a fent említett folyóiratokon kívül más telekommunikációs eszközben (TV-ben, rádióban) nemigen jelenhettek meg. A mi klubunkban azonban szabadon „műsorra” kerülhettek.

A határon túli magyarokról szóló írások az írott sajtóban is rendszerint fennakadtak a cenzúra rostáján, mivel a magyar pártállam kötelességének érezte, hogy folyamatosan vigyázzon a „szomszéd népek érzékenységére”. (Ezzel kapcsolatban írta Esterházy Péter a nyolcvanas években, hogy hadd lehessünk már egyszer mi is „szomszéd nép”.)

Előfordult, hogy még a KISZ KB egyik általam szerkesztett félhivatalos lapjából, az „ef-Lapok” néven futó Egyetemi és Főiskolai Lapokból is (ahol sok ellenzéki, pl. a szakkoli egyik alapító tagja, Németh Zsolt is, rendszeresen publikált) kiszűrték az ilyen témájú cikkeket. A Társtud. Klubban azonban már előadhatóak voltak a határon túli ügyek. „A szó elszáll, írás megmarad” – talán ezzel lehetne magyarázni a nagyobb engedékenységet.

Szarvas László, az akkori egyetemi párttitkár (részben hivatali kötelességének eleget téve, részben – sejthetően - személyes kíváncsiságtól hajtva), gyakran eljött az előadásainkra, de nem tett ellenünk semmit. Sőt, azt kell mondanom, időnként kimondottan segítőkész volt a rektorral együtt: az első három évben, amikor elhívtuk őket a Szakkollégiumba, hogy beszélgessünk az egyetemi életről, nagyon „jó fejek” voltak.

Mitől voltak olyan „jó fejek”?

Az egyetemeknek (különösen a Közgáznak) a Párt sokkal nagyobb mozgásteret adott, mint a kerületeknek vagy a gyáraknak. A belügyi összekötő is másként lépett fel, ha egyetemi színtéren tapasztalt valamilyen „vad dolgot”. Nagyobb volt a tűrőképessége, mint máshol. Szélsőséges esetben berohant az egyetemi párttitkárhoz, aki „gyöngéden” elküldte.

1968 ugyanis igazi, komoly reformfolyamatot indított el a felsőoktatásban is. Szabó Kálmán rektor ifjú korában NÉKOSZ-os (népi szakkollégista) volt. A „fényes szelek” nemzedéke, a naiv népi kommunisták a fasiszta, nyilas korszakhoz képest valódi progresszív szerepet játszottak az újrakezdésben. Igazi demokráciát akartak. Amikor a huszonéves Chikán Attila, a Rajk Szakkollégium alapítója, 1970-ben odament az akadémikus Szabó Kálmánhoz, ő teljes mértékben támogatta Chikánékat.

Soha nem is kellett ügyeskednetek, hogy becsempésszetek valakit vagy valamilyen témát a rendezvényeitekre?

De, voltak „trükkök”. Amikor például az Ellenpontok című szamizdat folyóirat szerkesztőit (pl. Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát, Tóth Károly Antalt) brutális rendőrségi vizsgálatok után kiutasították Romániából, mi „falból” arra kértük őket, hogy az erdélyi sajtóról tartsanak előadást. Amikor már ott voltak, akkor persze nem az erdélyi sajtóról, hanem a saját meghurcoltatásaikról meséltek.

Milyen más tabutémát tártatok még hasonlóképpen a nyilvánosság elé?

Hasonló tabutémának számított a ’45 utáni felvidéki kitelepítés (erről több előadást is tartottunk), a „cseh ’68” (miután azt „mi” magyarok „segítettünk” leverni, máshol említeni sem lehetett), a ’88-as román falurombolás vagy a lengyel Szolidaritás mozgalom. Mi mindegyik kérdéssel kimerítően foglalkoztunk. Volt egy téma, amiről még a mi Klubunkban sem lehetett egy árva szót sem ejteni, és az a magyar ’56 volt.

Hogyan alakult később a Klub „kínálata”?

Amikor Foltányiék elsős csapata is beszállt a Klub szervezésébe, őket már nem annyira csak a közép-európai kérdések érdekelték, mint inkább a demokráciával kapcsolatos társadalomtudományi problémák. A Közgázon is érdemes volt már ilyen kérdésekben bizonyos előadókra odafigyelni, akik a kialakulóban lévő magyar politológiát művelték. Amikor pl. Bihari Mihály és Gombár Csaba a demokrácia „minimumáról” beszélt a rendezvényeinken, mindenki tudta már a harmadik percben, hogy Magyarországon annak éppen az ellenkezője folyik. Olyan szociológusokat, politológusokat hívtunk meg, akik kvázi ellenzékiek voltak. Ők már a nyugati politikaelmélet alapvetéseit ismertették. Nem minden rizikó nélkül. A demokrácia ugyan nem számított „szitokszónak”, így nem lehetett tabutéma sem, de ha valaki kifejtette, mi az igazi demokrácia, azt például kizárták a pártból (mint Bihari Mihályt is). Meghívtuk Hankiss Elemért, Stumpf Istvánt, Balázs Magdolnát, Kéri Lászlót. Az utóbbi például az ifjúság politikai szocializációjáról tartott előadást. Képzelheted, mit jelentett az.

Mesélj a KISZ-es múltadról! Mikor és hogyan kerültél az egyetemi KISZ-bizottságba?

1981-től 1986. október 2-ig (öt és fél évig) voltam KISZ-bizottsági tag.

1981-ben nagy mozgás, felbolydulás támadt az egyetemi hallgatók körében. Óriási politikai viták folytak arról, miért nincs hallgatói önkormányzat. A hangadó hallgatói vezetők közül néhányat, köztük engem is, egy páran „becsempésztek” az akkori KISZ-bizottságba.

Akkor voltam harmadikos; a Közgazdászba írtam megalkuvás nélkül a „kis” cikkeimet, és azok népszerűek voltak. 1978-ban, amikor „közgázos” lettem, harmadik nap bementem a Közgazdász szerkesztőségébe, hogy diákújságíró szeretnék lenni. Kalocsán előfelvételis katonaként már olvasgattam egyetemi lapokat. Nagyon színvonalasak voltak. A Közgazdász is, sőt talán ez volt mindegyik közül a legszabadszelleműbb. ’68 után már nem volt jellemző a dogmatizmus. A Közgáz Klubnak is volt lapja: a Klub Közlöny. Abba is írtam rendezvény előzetest, cikket, verset. Én akkoriban szinte minden

kulturális rendezvény (jazzklub, folkfesztivál stb.) szervezésében részt vettem. Így lett belőlem kulturális felelős és agitprop-titkár a KISZ-ben. És mivel mindenkivel szót értettem, minden választásnál tovább maradhattam.

Mi mindent csináltál a KISZ-ben kulturális felelősként és agitprop-titkárként?

Jártam-keltem, sok emberrel beszélgettem, felmértem, majd képviseltem a hallgatói érdekeket. Kapcsolatban álltam a legkülönfélébb tevékenységi centrumokkal, jóban voltam a szakkollégiumokkal. Megkérdeztem, mit szeretnének, milyen legyen az egyetem, és amit hallottam, azt közvetítettem a KISZ és az egyetemvezetés felé. Az ötödik EFIN-nel kapcsolatban például kitaláltam, hogy a rajkosokkal együtt szervezzük meg, noha az „papíron” KISZ-rendezvény volt. (Az EFIN az Egyetemi Főiskolai és Egyetemi Napok rövidítése volt. Így hívták a KISZ-en belül, a Közgáz klubosok viszont előszeretettel használták helyette a BEFŐT elnevezést, ami a Budapesti Egyetemi és Főiskolai Találkozó elnevezésből alakult ki). A különböző tevékenységi centrumok (klubok, diáklapok, DB-k, SG, TDK stb.) között is gyakran szükség volt közvetítésre. A többiekkel együtt igyekeztem anyagi támogatást szerezni az egyetem költségvetéséből minden ifjúsági rendezvényre. A KISZ rendelkezésére bocsátott támogatást rendszerint nem tartottuk meg, hanem szétosztottuk a különböző tevékenységcentrumok között. A tevékenységcentrumok maguk is ilyen szolidárisan viselkedtek, ha egy másik szervezet pillanatnyilag jobban rászorult erre a fajta támogatásra; a Rajk például a neki juttatott összeg egy részéről lemondott a megalakuló félben lévő Széchenyi István Szakkollégium javára. Ilyen jó hangulatban folyt akkoriban az osztozkodás.

Miért léptél ki a KISZ-bizottságból, ha minden ilyen szépen és jól ment?

1986. október 2-án mondtam le a KISZ-bizottsági tagságomról (pontosan emlékszem a dátumra, mert aznap volt a születésnapom). A KISZ-bizottság akkori gazdasági felelőse jelezte, hogy nem vállalja tovább a felelősséget a Ráday utcai kollégium klubjában folyó pénzügyi folyamatok ellenőrzéséért, és arra kért bennünket, hogy minél előbb csináljunk ott rendet. A Ráday Klubban vizsgálódás indult, kiderült, hogy százezrek vesztek el, és ezzel az egész KISZ-t kompromittálták.

A KISZ-bizottság megszüntette a klubot, de a vezetői ellen nem alkalmazott semmiféle retorziót. Nagyon felidegesítettem magam; nem tetszett, hogy ilyen következmények nélküli országban élünk. A kilépéssel egy pillanatra légüres térbe kerültem, de aztán sikerült átcsoportosítanom az energiáimat más tevékenységekbe. Nagyobb hangsúlyt fektettem a Társadalomtudományi Klubra, s még októberben kezdeményeztem a Széchenyi Szakkollégium megalapítását, ami először még csak szakkollégiumi csoportként működhetett.

A szakkollégiumi csoport már létezett, amikor a Közgazdász szerkesztőségéből átvettek az egyetem rektori hivatalába ifjúságpolitikai főelőadónak. Csáki Csaba volt akkor a rektor. Feléje kellett közvetítenem az ifjúságpolitikai igényeket. Hat évig végeztem ezt a munkát.

Közben egy darabig elláttam az öntevékeny csoportként indult Szakkollégium vezetését. Egy évig hivatalosan csak senior lehettem, de facto azonban igazgató voltam, vagy ha úgy jobban tetszik, én voltam a „felnőtt vezető”. Az egyetemi tanács 1988. március 1-jén hivatalosan is elismerte a Szakkollégium létét, akkor lettem választás útján, rektori kinevezéssel a Szakkollégium első igazgatója.

Eljutottunk tehát a szakkoli születésének pillanatáig. Hogyan és mikor pattant ki a fejedből egy újabb szakkollégium alapításának az ötlete? Hiszen volt már a Közgázon kettő is…

Feltétlenül szeretném hangsúlyozni, hogy az ötletet magát alapvetően Zsegraics Zsuzsának köszönhetjük, aki másodikos korában, egészen pontosan 1986. október 25-én odajött hozzám, és elmondta, mennyire sajnálja, hogy az őszi addigi klubrendezvényünkből „csak” öt előadáson tudott részt venni, háromról más elfoglaltsága miatt lemaradt. Ő ültette el a bogarat a fülemben, hogy mindazt, amit a Társadalomtudományi Klubban elindítottunk, komolyabb formában kellene folytatni egy olyan öntevékeny szervezet keretei között, amely lehetővé teszi, hogy még több diák részesülhessen a szakmailag igényes munkából és a közösségi létformából. Másnap bementem Foltányi Árpihoz és Gelencsér Zsolthoz, akik a Ráday utcai kollégiumban laktak, és megkérdeztük tőlük, mit szólnának egy Rajk László-típusú szakkollégium létrehozásához. Mire Foltányi és Geli meg még néhány barátjuk, akik „arra jártak” éppen (Avas Zita, Kiss Katalin, Andor László és Vida Cecília), azt mondta, hogy egyetértenek. Utána felmentünk

Lenger Csabához és Gáspár Tomihoz (ők a harmadikon laktak). Nekik is tetszett az ötlet. Az éppen jelen nem lévő klubszervezőket már korábban felsoroltam. Árpiék napokon belül bevonták még a legjobb barátaikat, Bánsági Györgyöt, Zuggó Lászlót, Fazakas Gergelyt, Halász Bernadettet, én meg a felsőbb évfolyamokról Fejesné Jenei Csillát, Szalai Pétert, Tóth Ákost. Így kezdődött…

Hogyan történt a névadás?

1986 végén Filepék lakásán egy klubgyűlésen került szóba, mi legyen a kollégium neve. Két javaslat merült fel. Az egyik Foltányi Árpié volt, aki a Bibó István Szakkollégium nevet ajánlotta. Ez az elnevezés viszont addigra már hallgatólagosan foglalt volt. A Stumpf István vezette Jogász Szakkollégium, amelynek Orbán Viktor is tagja volt több későbbi Fidesz-politikussal együtt, szintén ezt a nevet szerette volna felvenni; be is adták már addigra régen a kérelmüket, de az ELTE vezetése nem hagyta jóvá – vélhetően azért, mert Bibó István ’56-os hős volt. Bibót politikailag én is a példaképemnek tekintettem, de minthogy Viktorék már számot tartottak a nevére, fel sem merült bennem, hogy „elhalásszuk” előlük.

Széchenyi István nevét Szalai Petya ajánlotta. Petya nagycenkiként „alapból” szerette és tisztelte Széchenyit. Lelkesedésében behozott a Szakkollégiumba egy stencilezett kéziratot, Széchenyinek az 1850-es évekbeli Bach-korszakról írt kíméletlen kritikáját, a Szatírát, ami magyarul hivatalosan addig még nem jelent meg (mint ahogyan Széchenyinek sok más németül írott műve sem). Én is támogattam a javaslatát. Széchenyi István komoly, fontolva haladó reformer volt. Az 1848-as szabadságharc idején az óvatos, de nagyon alapos reformokat képviselte a vad forradalmisággal szemben. Ez szimpatikus volt számomra, annál is inkább, mivel 1986-ban, a Szakkollégium alapításakor, nem volt forradalmi helyzet. (Ha forradalmi helyzet lett volna, Petőfi Sándor nevét lett volna ildomos a „zászlónkra tűzni”. Nem véletlen, hogy 1956-ban a legforradalmibb intézménynek Petőfi Kör volt a neve. Akkor forradalmi hangulat volt, és a forradalomhoz Petőfi neve asszociálható.) Az is vonzóvá tette számunkra Széchenyi nevét, hogy ő nem csak politikus volt, hanem tudós gondolkodó is: méltó egy leendő tudományos, szakmai munkát végző szakkollégiumhoz. Így fogadtuk el végül többségi szavazással a Széchenyi István Szakkollégium nevet.

Az évkönyv elején azt írod, hogy a Szakkollégium szervezeti életét még a többi szakkollégiumhoz képest is sokkal demokratikusabban képzelted el. Mit értesz demokratikusabb szervezeti élet alatt, és hogyan alakult ki benned ez az újító elképzelés?

Olvastam a Rajk László Szakkollégium szervezeti szabályzatát, és egy időben bejártam a DB üléseikre is. 1985-ben a Közgáz adott otthont a már említett ötödik EFIN-nek (alias BEFŐT-nek). Én akkor újságíróként dolgoztam a Közgazdász című egyetemi lapnál, a Rajk pedig társszervezőként részt vett a programok kialakításában. Így jutottam el a diákbizottsági üléseikre. Láttam, hogy Chikán Attilának, az akkori igazgatónak, mekkora jog- és hatásköre van: ha ő valami mellett letette a voksát, azt a DB már nemigen szavazta le. Ez érthető volt akkoriban, hiszen a Rajk 1970-ben alakult, amikor még minden komoly ellenőrzés alatt állt. A nyolcvanas évek végén, a Széchenyi létrejöttének idején már sokkal nagyobb esély volt valódi öntevékeny csoportok létrehozására.

Az igazgató a Jogász Szakkollégiumban (a későbbi Bibóban) is komoly jogkörrel (kvázi vétójoggal) rendelkezett. Én, ezzel szemben, a Széchenyi alapításakor azt kezdeményeztem, hogy az igazgatónak a lehető legkisebb döntési és beleszólási joga legyen a Szakkollégium életébe, és a Szakkollégium szervezete se egycentrumú legyen, mint a többi szakkollégiumban, ahol a DB irányít mindent, hanem többcentrumú. A szakmai kérdésekben például kompetensebb döntéseket tud hozni egy arra hivatott Szakmai Tudományos Tanács (SZTT). Fontosnak tartottam továbbá, hogy a pénzügyekről se a DB döntsön, hanem egy Gazdasági Bizottság (GB), és az „mondja meg”, hogy egy adott pillanatban mire van pénz. Ne felejtkezzünk el a Felvételi Bizottságról sem, amely minden évben teljesen önállóan döntötte el, kik kerülhetnek be a Szakkoliba. Az igazgatót pedig, még így is, hogy gyakorlatilag nem volt semmilyen jogköre, minden évben újra kellett választani.

Miért volt ez a változtatás olyan fontos a számodra?

A pártállami rendszer végnapjaiban szinte küldetésemnek éreztem, hogy egy öntevékeny szervezet létrehozásakor minél nagyobb decentralizáltságra, szubszidiaritásra törekedjem, mivel abból volt a legnagyobb hiány akkor az országban. (A szubszidiaritás a hatalmi szintek közötti munkamegosztás; az az elv, hogy a különféle kérdéseket a keletkezési szinten kell megoldani, és a felsőbb hatalmi szintnek elég csak akkor segítőleg, támogatólag közbelépnie, ha valamilyen kérdést az alsóbb szinten nem tudnak megoldani. – V. A.)

Akárhogyan is nézzük, ennek a negyedszázada jól működő, szubszidiáris alapokra helyezett, öntevékeny szervezetnek te vagy a szülőatyja. Azóta hol feltűnsz egy-egy összejövetelen, hol távol maradsz, de egyre észrevétlenebbül, egyre inkább az árnyékból követed nyomon az eseményeket, pedig sokkal látványosabban is jelen lehetnél a Szakkoli életében (a végzettekkel való kapcsolatot erősítő intézmények ezt lehetővé teszik). Mi történt veled? Hogyan távolodtál el ennyire a saját „gyermekedtől”?

1990-ben egy héttagú szakkollégiumi társaság gyakorlatilag puccsot robbantott ki ellenem. Ez részben az akkori politikai változásokkal magyarázható. Amikor 1989. október 6-án megszűnt az MSzMP (a Magyar Szocialista Munkáspárt - az ifjak kedvéért), aminek én is tagja voltam, a „továrisi konyec”-hangulat a Szakkollégiumba is beszivárgott. Az ősalapítókkal én továbbra is jó kapcsolatban álltam. Ők tisztában voltak azzal, mi mindent csináltam végig az Egyetemen, és azt is tudták, hogy mekkora jelentőséget lehet tulajdonítani az én párttagságomnak, ami bizonyos feladatkörökben hozzátartozott az akkori játékszabályokhoz. Az utánuk következő fiatalabb generációból azonban néhányan a fejemet követelték. Ennek másik oldalról az volt az oka (és ez volt, véleményem szerint, a valódi ok), hogy én az „echte” alapítókkal együtt mindig nagy hangsúlyt fektettem a szakmai munkára, és igazgatóként is ezt képviseltem, míg az említett héttagú társaságnak a tagjai, a hangadójukkal az élen, bojkottálták a szakmai munkát. Nem is írtak TDK-t, ami pedig, mint tudjuk, azóta is a szakkollégiumi végzettség alapfeltétele. Én a szakmaiság éthosszához már a KISZ-ben hozzászoktam. Ott már korábban is elvártuk magunktól és egymástól, hogy TDK-t írjunk.

Te miből írtad a TDK-dolgozatodat?

Az egyetemi hallgatók életmódjáról írtam szociológiai tanulmányt. A dolgozatom az egyetemi TDK-versenyen harmadik lett, 1982-ben pedig országos díjat nyertem vele.

Honnan értettél te a szociológiához?

A szociológia tanszék akkoriban az egyik leghaladóbb tanszéknek számított az egyetemen (ott akkor már Durkheimet és Webert tanítottak, hogy csak ezt a két nevet említsem). Neves külsős szociológusok is tartottak ott órákat. Én pedig eljártam az összes lehetséges szociológia előadásra és gyakorlatra…

Visszatérve az igazgatói tisztedre, hogyan is történt, hogy távoznod kellett?

Az említett szakkollégisták, akik, mint már mondtam, nem az alapítókhoz tartoztak, hanem egy későbbi nemzedékhez, nagyon ellenségesen viszonyultak hozzám a szakmai munka iránti konok elkötelezettségem miatt. Belekötöttek a párttagságomba, másodikos diák létükre „köteleztek”, hogy dokumentumokban bizonyítsam, milyen elképzeléseim vannak. Ez utóbbi önmagában nem lett volna olyan nagy baj (eleget is tettem a kérésüknek), a kellemetlen az volt, hogy érezhetően „szívatni” akartak. Az akkori DB-titkárt megfenyegették, hogy ha nem mondok le, ők kilépnek, mert ők nem bírják „ezt a rengeteg szakmai munkát”. A DB-titkár nem tudta uralni a helyzetet, és én végül lemondtam. Közben a héttagú társaságból hatan csak „nem bírták” továbbra sem a szakmai munkát, és ők is kiléptek.

Hogyan érintett téged ez a kényszerű távozás?

Nem mondhatnám, hogy megdicsőült távozás volt, és nem csak számomra volt fájdalmas a szakítás: volt, aki elsírta magát, amikor megtudta, mi történt. Gondold el, milyen lehetett: túlnyomórészt én találtam ki az egészet, és a nagy részét társadalmi munkában végeztem! Szerencsére nem zuhantam azonnal légüres térbe, mivel mint pénzügyi menedzser „félig” még ott maradhattam két évre. Pásztor Miki ugyanis csak kvázi nevelőtanárként vállalta az igazgatóságot, és a pénzügyi igazgatói tisztet nekem adták. Ez nagyon emberséges megoldás volt a részükről, de így, hogy már csak „félemberként” voltam jelen, lankadt az érdeklődésem, egyre kisebb kedvvel jártam be. Közben megnősültem, a gyerekeim születése után otthon is egyre több teendőm akadt; nem fért már bele az életembe, hogy hajnalba nyúlóan bulizzak, beszélgessek a Szakkollégium bentlakóival. Így viszont egyre kevésbé láttam rá a közösség belső életére. Szép lassan kikoptam a Szakkollégiumból.

Az igazsághoz hozzátartozik: nem is terveztem, hogy „harminc évig” ott maradok igazgatónak, mint Chikán a Rajkban. Ahhoz olyan személyre lett volna szükség, aki szakmailag is abszolút kompetens, és ebből a szempontból nem biztos, hogy én voltam a legalkalmasabb az igazgatói tisztre. Én nem oktattam soha, míg a többi szakkollégiumi igazgató komoly szakmai reputációval bírt. Némi tudományos alapot szereztem vezetés-szervezésből Máriás Antal tanszékén, de nem volt igazi szakmai hátterem..

Hogyan gondolsz most a Szakkollégiumra?

Lényegében minden megvalósult, amit elképzeltem. Működőképes decentralizált rendszert akartam teremteni, és ez sikerült. Elindítottuk, és azóta is működik, mégpedig önállóan, mint egy perpetuum mobile. A rendezvények, amelyekre eljárok, valamelyest merevebbeknek tűnnek, mint annak idején. Nincs az a spontán klubhangulat, amilyen az első időkben volt jellemző. Gondolom, ez annak tudható be, hogy szervezettebbé vált a Szakkollégium. A közösségi életről szóló anekdoták, amelyekről hallani lehet, arról árulkodnak, hogy sikerült egy azóta folyamatosan érlelődő szervezet alapjait leraknom. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ebben csodálatos, lelkes segítőtársakra leltem. Mi akkor 1987-ben tiszta szívvel hittük, hogy itt demokrácia lesz. Az angolszász liberális demokrácia érvényesülésének lehetőségét egyértelműnek gondoltuk. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ez a fajta demokrácia veszélybe kerülhet.

Ha már itt tartunk: miben hiszel most?

Ugyanabban, amiben eddig is. Hiszek a toleranciában, az emberi jogok érvényesülésének fontosságában, a már említett szubszidiaritásban, vagyis a valódi önkormányzatiságban, a szakmaiságban (abban, hogy a saját területén mindenkinek szakmai megalapozottsággal kell jelen lennie), a kisebbségekkel való szolidaritásban (a kisebbségek alatt értve az etnikai, a nemi, az egészségügyi, az anyagi vagy bármilyen más szempontból hátrányos helyzetben lévőket is). Hiszek abban, hogy egy civilizált országnak támogatnia kell a szegényeket, a lecsúszottakat; hogy védőhálót kell biztosítania a betegek számára (a pszichiátriai betegségekkel, az addiktológiai problémákkal vagy bármiféle fogyatékossággal küzdőket egyaránt beleértve). Mi annak idején a határon túli magyarokat is azért támogattuk, mert elnyomottak voltak. A magyarországi kisebbségeket ugyanúgy védeni kell, mint a határon túliakat. Hogy egy profán hasonlattal éljek: ha a futball világbajnokságon például a kameruni csapat küzd jól fizetett európai futballsztárok ellen, egy semleges szemlélő óhatatlanul is a „gyengébbeknek”, a rosszabb feltételek közül érkező, szegény kis kameruniaknak szurkol. Nem? Ennek a szemléletnek kellene a társadalomban is érvényesülnie.

Hogyan alakult ki benned ez a nagyfokú társadalmi érzékenység?

A kisebbségek üldöztetésével kapcsolatos hiperérzékenységem részben biztosan annak köszönhető, hogy az apai nagyapámat a második világháborúban elégették. Politikai fogolyként börtönözték be mint illegális kommunista vezetőt, aztán Dachauban végezte 1945 elején. A másik nagyapám fiatalemberként megjárta a Don-kanyart; rokkant emberként tért vissza. Mindkét nagyapám ugyannak a németekkel szövetséges háborúnak az áldozata lett – ez már gyerekkoromban is mélyen belém vésődött. Így már eleve volt bennem egy általános szimpátia a kisebbségek iránt. Erre rakódtak rá a Filep Tomiékkal és a Németh Zsoltékkal való barátságban engem ért hatások.

A fenti hitvallásod úgy hangzik, mint egy civil „hiszekegy”. Ám azt is lehet rólad tudni, hiszen nem rejted véka alá, hogy ismered és vallod azt a keresztény hitvallást is, amely úgy kezdődik, hogy „Hiszek egy Istenben…”?

Én a családom révén nem részesültem vallásos nevelésben. Nem tudtam semmit a hitéletről. Zsidó származású édesapámék nem vallásos zsidók voltak. Édesanyám falusi származású lányként nem lett párttag, de baloldali beállítottságú volt. Kiskorában talán érhette valamilyen vallási hatás, de nekem azt nem adta tovább. Ami engem illet, húsz év körüli fiatalként már régen nem az édesanyámra hallgattam, sokkal jobban hatott rám akkoriban az engem körülvevő kortárs csoport. Filep Tomi felmenői között sokan töltöttek be lelkészi hivatást, az egész családja erősen vallásos volt. Nem csak az Erdély iránti vonzalmukkal gyakoroltak rám nagy hatást, hanem ezzel is. Németh Zsolt és református lelkész édesapja úgyszintén. Az irodalmi élményeimen keresztül is megérintett az istenhit. Turistaként egyre többször tévedtem be templomokba. Huszonkét éves koromban (’81-ben) órákig álldogáltam egy pravoszláv templomban, ahol a zenében és a liturgiában kifejeződő alázat nagyon megfogott. S egyszer csak ott tartottam, hogy van Isten. Németh Géza (Zsolt édesapja) rendszeresen eljárt a Társtud. Klubba. 1986-ban az egyik klubtáborban odajött hozzám, és azt mondta, hogy a tevékenységeim alapján úgy látja, hogy én hívő ember vagyok. Először nagyon csodálkoztam, de aztán rájöttem, hogy ugyanazokban az egyetemes értékekben hiszek, mint ő.

A Játszmák című versedet, amely témájában „a keresztre feszített emberarcú” köré szerveződik, ezek szerint nem véletlenül ajánlottad Németh Géza emlékének.

Németh Géza nem tartozott a konformista lelkészek közé. Drogosokkal, szegényekkel foglalkozott; református hitvallásával és minden tevékenységével hitelesen képviselte számomra azokat a krisztusi alapelveket, amelyekben én is hiszek: a puritanizmust, a hierarchiamentességet, a szegények, az elesettek iránti részvétet és tevékeny odafordulást, a feltétel nélküli (és nem üzleti alapú) szeretetet stb. Az a bizonyos táborbéli mondata és a többi élményem addig-addig érlelődött bennem, míg 1992-ben elmentem hozzá a Thököly utca 44-be, hogy meg szeretnék keresztelkedni. A megkeresztelkedésemre és a konfirmációmra az Örs vezér teréhez közeli Erdélyi Gyülekezetben, a Reménység Szigetén került sor. A lányom másnapi keresztelőjére már úgy mentem, hogy én már meg voltam keresztelkedve. Filep Tamás nem sokkal később született lányának pedig már én lehettem a keresztapja. (Később még egy keresztfiam is lett.)

Téged – a 80-as években betöltött szerepedre vonatkozóan – szoktak reformkommunistaként emlegetni. Hogyan fér meg benned a „reformkommunistaság” és a reformátusság?

Nem tudom, kik neveznek reformkommunistának. Én nem tartom magam annak. A reformkommunista szónak, szerintem, egyébként sincs értelme. 1953-56-ban, Nagy Imre idején volt jelentősége, akkor volt értelmezhető. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet „megreformálni” a kommunizmust.

Kommunista múltú családban nőttem fel, de a nagyszüleim nem a sztálinizmusért küzdöttek. Ők még az 1918-19-es „kommunizmusban” hittek. Én teljesen pragmatikusan álltam hozzá a párttagság kérdéséhez. Nem éltem meg az ’56-os repressziókat, ugyanakkor nem volt semmiféle illúzióm a kommunizmust illetően sem. Amikor 24 éves koromban a pártba felvettek, akkor még ez volt a „világ rendje”. Bizonyos állások betöltéséhez párttagnak kellett lenni. Nem karrierizmusból. Tudtam, hogy a szocializmus még el fog tartani egy darabig, s ha például a KISZ-ben akarok tevékenykedni, el kell fogadnom a párttagsági játékszabályt, de ez nem jelentette azt, hogy a párttal konzultálnom kellett volna bármiről is. Megjegyzem, két és fél évig gondolkodtak a felvételemen, mert sokkal öntörvényűbb és jobboldalibb volt a politizálásom, mint az számukra kívánatos lett volna. A KISZ-ben és a Közgazdásznál a saját józan eszem szerint, teljesen szabadon politizáltam. Ám akkor már régen az „Aki nincs ellenünk, velünk van” – kádári jelszó volt érvényben, az ország egyre nyitottabb volt, szépen közeledett a Nyugathoz, és az én öntörvényű politizálásom is belefért a rendszerbe.

Te hogyan határoznád meg az akkori szerepedet?

A „reformer” jelzőt vállalom, abban az értelemben, ahogyan az 1968 utáni új gazdasági mechanizmust folyamatos reformkísérletek sorozataként lehet felfogni. A reformfolyamat néha leállt, nem mozdult egy darabig, aztán újra nekilendült, de az eddig elért változtatásokat soha nem vonták vissza. A kulturális életben is ennek a reformszellemnek és a folyamatos nyitásnak lehettünk tanúi. Egyre több mindent meg lehetett jelentetni. 1981 februárjában a Párt Politikai Bizottságának határozata értelmében komoly felsőoktatási reform indult az egyetemeken. Ennek nyomán jöttek létre az öntevékeny csoportok (többek között a Széchenyi is). Mi mindig a ’81-es határozatot lobogtattuk, ha valamit el akartunk érni. Az oktatási miniszter a viszonylag „jobboldali” beállítottságú Pozsgay Imre volt. Folyamatosan tolódott jobbra a politika, és a reformokból nem vontak vissza semmit. Kádár épeszűen osztogatott újabb és újabb engedményeket a népnek. Nem akarta, hogy őt is elkergessék, mint Rákosit. Folyamatosan bővítették a szabadságjogokat, erősödtek a szakszervezetek, az önkormányzatok. Nem évente hoztak új reform jogszabályokat, de az addig kivívottak továbbra is érvényben maradhattak.

Szinte mindenki ebben a reformfolyamatban volt jelen valahol. Amikor 1981 márciusában a Közgázon KISZ-bizottsági tag lettem, én is ebbe a reformvonulatba kerültem bele viszonylag radikális reformerként. Azok közé tartoztam, akik a nagy nyitást képviselték. Meglehetősen vakmerő voltam, és minden új lehetőségbe lelkesen belelovaltam magam, mivel az egzisztenciális megfontolások nem érdekeltek. Nem véletlen, hogy akik mellém beszálltak, sokan eléggé ellenzékiek voltak.

A közéleti magatartásunk az angolszász demokrácia világából táplálkozott. Robbanásszerű hatással volt ránk a nyugati beatzene. Bródyék is azt adaptálták. Koncz Zsuzsa Ahogy lesz úgy lesz című dala például ’56 emblematikus száma és a Szabad Európa szignálzenéje volt.

Mit üzensz a Szakkolinak?

Ha ez ember mindig másoknak segít, azt jó esetben visszakapja. Ez az igazi közösségi szemlélet már nagyon kevés helyen érvényesül. A Széchenyiben még igen. Azt üzenem a jelenlegi és jövőbeli szakkollégistáknak, hogy a szakkollégiumok maradjanak a demokrácia és a szakmaiság szigetei, a szabadság kis körei!

Búcsúzóul engedd meg (és engedje meg az olvasó), hogy stílszerűen egy olyan verssel tegyek pontot az interjú végére, amely ugyanabban az évben született, mint a Szakkollégium:

 

B. Kiss Tamás:

Mozgástér

Cinkos,
aki néma,
cinkos,
aki szólal
itt most.

Hát
itt most
nem
lehetsz
cinkos.

 

1986.

Felvettek 2016

Felvettek 2016

Sok szeretettel köszöntjük a 2016-ss Újonnan Felvett évfolyam tagjait:

Kormányzati gazdaságtan

Csernák János

Makacsek József

Marosváry Barbara

Mikesy Veronika

Nemeshegyi Marcell

Tordai Dániel 

Felvételi a SZISZ-be 2016

Kezdetét veszi a Széchenyi István Szakkollégium 2016-os felvételi időszaka. Várjuk azon első- és másodéves egyetemisták jelentkezését, akik a legtöbbet szeretnék kihozni magukból és egyetemi éveikből, mindezt egy inspiráló és érdeklődő közegben.

Tavaszi Elsős Kurzusok a SZISZ-ben

Kedves első- és másodévesek!

Továbbra is várjuk jelentkezéseteket a tavaszi Elsős Kurzusainkra! Ezeken a kötetlen, kis csoportos beszélgetéseken bepillantást nyerhettek a SZISZ szakmai működésébe, megismerhetitek a koli tagjait és a többi érdeklődőt, és persze korlátlanul kifejthetitek a véleményeteket érdekes és aktuális témákban.

Téli Tábor

Ha tél, akkor SZISZes Téli Tábor!

 

Sziget kutatás

A Budapesti Corvinus Egyetem Szociológiai és Társadalompolitikai Intézete és a Széchenyi István Szakkollégium (SZISZ) június 10-én 5 évre szóló együttműködési megállapodást kötött, mely kiemelt partneri szerepet juttat a SZISZ-nek a hagyományos Sziget kutatások kivitelezésében. A közel húsz évre visszatekintő kutatássorozat elsősorban a fesztiválon résztvevő magyar, illetve külföldi ifjúságra fókuszál és többféle innovatív társadalomtudományi módszertant hasznosít kutatási kérdései megválaszolásához.

A SZISZ részt fog venni a 2015 és 2020 közötti Sziget Expedíciók népszerűsítésében, a kutatás kivitelezésében, illetve az eredmények feldolgozásában. A résztvevő SZISZ-esek aktívan beleszólhatnak majd az adatfelvétel végrehajtásának mikéntjébe, javaslatokat fogalmazhatnak meg a kérdéssor átalakításával kapcsolatban, továbbá kivitelezhetnek önálló kutatásokat is.

Büszkeségeink - Pro Universitate ösztöndíj 2015

A Budapesti Corvinus Egyetem három karából kettőn szakkollégiumunk tagjai kapták a 2015-ös év Pro Universitate ösztöndíját!*

A közgazdaságtudományi karon: Plósz Dániel János
A társadalomtudományi karon: Szőnyi Eszter Veronika

Gratulálunk minden díjazottnak!

*"A díjazottak évről évre olyan végzős hallgatók, akik az egyetemi éveik során kimagasló közösségi, illetve szakmai tevékenységet végeztek, amellyel Egyetemünk jó hírét öregbítették."

Felvettek 2015

Sok szeretettel köszöntjük a 2015-ös Újonnan Felvett évfolyam tagjait:

Kormányzati gazdaságtan

Deme Gábor

Imre Nóra

Majoros Zsófia

Nagy István

Peák Anett

Szentpáli-Tóth Ádám

Terék Balázs

 

Law and Economics

Harsányi Tibor

Horváth Katalin

Kádas Miklós

Kótai Anasztázia

Schmidt Borbála Anna

 

Pénzügyi közgazdaságtan

Barati István

Grécs Ádám

Hegedűs Zsombor

Nyitrai Richárd

Steinbach Kornél

Tomasics Balázs

Varga Bálint

 

Szociológia

Bakondi Flóra

Komolafe Kareem Tolani

Krasznai Réka

Ruzsonyi Csenge

Székely Anna

Felvételi 2015

Kezdetét veszi a Széchenyi István Szakkollégium 2015-ös felvételi időszaka. Várjuk azon budapesti egyetemek első- és másodéves hallgatóinak jelentkezését, akik a legtöbbet szeretnék kihozni magukból és egyetemi éveikből, mindezt egy impulzív és érdeklődő közegben.

A felvételi során a szakmai rendszerünk alapját képző sávokra tudsz jelentkezni (Kormányzati gazdaságtan, Law and Economics, Pénzügyi közgazdaságtan, Szociológia), megjelölhetsz egy vagy két sávot, ám egy ember csak egy sávra nyerhet felvételt. Az, hogy egy vagy két sávot jelölsz, önmagában nem jelent sem előnyt, sem hátrányt a felvételi során. Mielőtt döntenél, feltétlenül olvasd el tájékoztatónkat a szakmai rendszerünkről, amelyet megtalálsz a ‘Szakmaiság’ menüpont alatt. A felvételi folyamatról részletes információkat a kérdőívben találsz.

Az írásbeli kérdőívet innen töltheted le:

>>>FELVÉTELI KÉRDŐÍV 2015<<<

A kérdőívet legkésőbb 2015. május 04-én éjfélig tudod leadni:

– 20.00-ig a BCE Központi Könyvtárában lévő dobozban (1092 Budapest Közraktár utca 4-6.)

– 24.00-ig a SZISZ lakhelyén, a Ráday Kollégium portájánál lévő dobozban (1092 Budapest, Ráday utca 43-45.)

Ezt követően kérünk, hogy küldj egy emailt a felveteli2015@szisz.hu emailcímre  jelezve, hogy leadtad a kérdőíved.

A szóbeli fordulóra 2015. május 08-19. között kerül sor, amelyre mindenkit behívunk, aki adott le kérdőívet.

A szóbelire az egyetlen vagy első helyen jelölt sávodnak megfelelő irodalmat kell elolvasnod, amelyeket itt találsz, de a BCE Központi Könyvtárában is elhelyezünk 1-1 példányt.

Kormányzati gazdaságtan

Buchanan, J. M. (1992). Járadékvadászat és profitra törekvés. In Z. Pápai& G. László (Szerk.), A. Szegő (Ford.), Piac, állam, alkotmányosság : Válogatott tanulmányok (pp. 71–83.). Budapest: Közgazd. és Jogi Kvk.

Law and economics - Jog közgazdasági elemzése

Balogh, V. (2012). Fogyasztóvédelem, Szabályozás, Hatékonyság. Iustum Aequum Salutare, 8, 7.

Pénzügyi közgazdaságtan

Krekó, J., Balogh, C., Lehmann, K., Mátrai, R., Pulai, G., & Vonnák, B. (2012). Nemkonvencionális jegybanki eszközök alkalmazásának nemzetközi tapasztalatai és hazai lehetőségei. MNB-tanulmányok 100.

Szociológia

Bukodi, E. (2002). Ki kivel (nem) házasodik? A partnerszelekciós minták változása az egyéni életútban és a történeti időben. Szociológiai Szemle, 2, 28-58.

 

Szakmai előadások, jazzkoncert és pörgés hajnalig – 4 nap a SZISZ Téli Táborában

A tavaszi félév előtt minden egyetemista szereti kipihenni a félév és a vizsgaidőszak fáradalmait. Erre teremt kiváló lehetőséget a Téli Tábor, amit a SZISZ elsőéves tagjai szerveznek az aktív SZISZeseknek és a szakkoli iránt érdeklődő első és másodéves egyetemistáknak egyaránt. A szakmaiság és az aktív közösségi élet ebben a táborban is meghatározó szereppel bírt.

Szakmaiság:

Az előadások, kerekasztal beszélgetések alapfelvetései széles spektrumot fedtek le, mindenki megtalálhatta az egyéni érdeklődéséhez legközelebb állót, emellett szélesíthette látókörét a többi témában is. Az előadások az új magyar bankrendszer és a fair banking, a jelenlegi szociális és hajléktalanpolitika, a kampányfinanszírozás, a XX. századi forradalmak és diákmozgalmak, valamint a zenei menedzsment előrehaladásának témáira fókuszáltak. Az előadásokon kívül a SZISZ tagjai közül a legjobban sikerült félév végi kurzusbeszámoló dolgozatok szerzői is előadhatták munkájukat.